MELANIE JOHNS

MEL - 17 - VOCAL ADRENALIN - NINCS - NÉPSZERŰ – MIRANDA KERR

A szokásos családi vacsora ahol a telefonok pityegésén kívül, alig egy-egy semmilyen mondat töri meg a csendet. Minden nap eljátsszuk ugyanaz azt a színdarabot, előre betanult forgatókönyv. párbeszédek és mozdulatok segítségével, lassan már a nézők is unhatják. Anya fel pillanat alig egy pillanatra a telefonjáró, tekintetét rám emeli, a következő pillanatban újra a mobilját nyomkodja, de közben hozzám beszél.
— Na és hogy megy a kórusozás? — minden nap megkérdezi, én pedig eldarálom neki, hogy „nagyon jól” és „éppen XY versenyre készülünk / XY versenyen vettünk részt…” és akkor ő „jaj annyira sajnálom, hogy nem lehettem ott biztos csodásak voltatok” mindezt úgy, hogy egymásra se nézünk. — Drágám ide adnád a sót? — apa le se teszi a telefont.
— Tessék édesem — oda nyújtja. Ekkor megjelenik az a kis fél oldalas mosoly a szája sarkában anyának. Ez azt jelenti, hogy a szeretője írt neki. Körülbelül öt perc és ez a mondat fog elhangzani „Sajnálom, de hatalmas gond támad tudjátok milyenek nélkülem össze omlik az egész” és ennek a mondatnak alig van értelem, de nem érdekli, egyszer nagy nehezen kitalálta, azóta mi tudjuk, mit is takar a mondat. Apát a legkevésbé sem érdekli, hiszen ő is hasonlóan viselkedik, csak ő éppen kivonul az erkélyre, hátát a falnak támasztja és beletúr a hajába, miközben a másik kezében a telefonját szorongatja. És igen éppen ezt teszi. Furcsa érzés kerít hatalmába. A gyomrom tájékán, mintha egyszer csak megdermedt volna, az ereimben vér helyet jeges víz futkározott. Nem akartam, hogy elmenjenek. Azt akartam, hogy legyen itt valaki, aki támaszt nyújt, aki vállán kisírhatom magam. Segít, megmondja mit is kéne tennem… de nem. Anya már a kabátját húzza apa pedig éppen az ajtón lép ki. Nem akarom kimondani, mégis hirtelen bukik ki belőlem.
— Terhes vagyok.
Mintha csak megállítottunk volna egy filmet, minden kimerevedik, döbbenet mindenki arcán, aztán hirtelen mintha mi sem történt volna, ha az előző mondat, csak egy kósza álom lett volna.. bumm, ugyanúgy folytatódnak a dolgok.
— Ezt holnap megbeszéljük, ígérem. — valami mosoly félét elöltet az arcára, oda szalad hozzám és valami ölelés félét szeretne adni, de eltaszítom magamtól. Mielőtt, bömbölve ülnék a széken, felszaladok a szobámba. Fogalmam sincs miért jobb érzés itt sírni, ha már bőgök nem mindegy hol? Elképesztő, hogy pont most hogy járhat ilyesmiken az agyam. Pedig van ennél százszor nagyobb bajom is. Vegyük csak azt, hogy teherbe estem egy ismeretlentől… Én hülye, persze, bulizni, piálni… hát meg is lett az eredménye! Gratulálok mondhatom, szép volt! Azonban lassan a zokogásom is alább hagyott, ott feküdtem az ágyon és csak egy dolog körül jártak a gondolataim. Mégis mihez kezdjek most?
Meg rémisztet a tudat, hogy egy másik emberről kel gondoskodnom, mégis valahogy már kötődtem a bennem növő pici babához. Azonban felvetődik egy másik kérdés: Alkalmas lennék én szülőnek? Egyedül, tizenhét évesen, állás nélkül? Őszintén szólva fogalmam sincs mit kezdhetnék egy gyerekkel… Jézusom, annyi minden okok, észérvek és érzelmek, hogy hirtelen azt sem tudom mit kéne tennem. Azonban mintha ez a néhány perc zokogás minden erőmet elszívott volna, lassan az álom is elnyomott.